A két világháború közti magyar kisebbségek története általában egy trauma- és hanyatlástörténetként jelenik meg. Egry Gábor munkája más megközelítést választ, a kisebbségi eliteket fontos szereplőként kezelve megpróbálja rekonstruálni, hogy milyen módon alakíthatták saját csoportjaik identitását, akár Budapest, akár a nemzetállami központok ellenében is. Ehhez olykor váratlan szövetségesre találtak a regionális többségi elitekben, akik nem ritkán a kisebbséggel vállaltak kvázi-etnikus közösséget többségi társaikkal szemben, bár saját nemzetiesítő céljaikról általában nem mondtak le.
Az eredmény egy messze nem kétoldalú, dinamikus viszonyrendszer volt, amelyben ugyanazok a csoportok akár egyszerre tartozhattak egybe és állhattak a nemzeti közösségek közti határ két oldalán. Mindez azonban nem csupán öntematizáció volt, hanem a mindennapokban is tetten érhető jelenség, ami nem pusztán nemzeti közömbösséget, hanem az élet különböző színtereinek változó mértékű nemzetiesítését is magában hordozta. A nemzetiesítő állam azonban sokszor nem csupán egyénekkel, hanem helyi közösségekkel és szokásaikkal, normáikkal is szembesült. A közösségi és a magánszféra átalakulásának folyamata ennek hatására változatos formában ment végbe; egységes, jogszűkítő nemzetállam helyett sokáig inkább az etnicitás, a nemzetiségi viszonyokat informálisan elrendező helyi kompromisszumok sorát megteremtve.